|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 129 találat | lapozás: 1-30 ... 91-120 | 121-129 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Hermann Gusztáv Mihály 2016. január 20.Világszerte Kölcseyt szavalnak a magyar kultúra napjánMegszámlálhatatlan eseménnyel ünnepelnek Erdélyben és a Partiumban is a magyar kultúra napja alkalmából, amelynek apropóján az egész Kárpát-medencében szerveznek eseményeket. A magyar kultúra napját 1989 óta ünnepeljük január 22-én annak emlékére, hogy – a kézirat tanúsága szerint – Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon tisztázta le Szatmárcsekén a Himnusz kéziratát. Tizenöt éve ünnepli együtt a magyar kultúra napját Nagyvárad és Berettyóújfalu, a két település idén először testvérvárosait, Debrecent és Margittát is bevonja az együttműködésbe – jelentették be a települések vezetői hétfőn Nagyváradon. Huszár István, Nagyvárad alpolgármestere és Muraközi István, Berettyóújfalu polgármestere a számos rendezvény közül kiemelte az Együtt szaval a nemzet című programot, amelynek során Berettyóújfaluban mintegy kétezer, Nagyváradon pedig ötszáz diák szavalja egyszerre Kölcsey Himnuszát. A nagyváradi várban szerdán megnyitják a Tégy jót Szacsvayval, légy jó mindhalálig! című rajzpályázatra érkezett mintegy 400 alkotást bemutató kiállítást, pénteken pedig gálaestet rendeznek a Szigligeti Színházban. Berettyóújfaluban számos kiállítás, rendhagyó irodalmi óra mellett táncházzal is köszöntik a magyar kultúra ünnepét. Komolay Szabolcs, Debrecen kulturális alpolgármestere a 150 éves Csokonai Színház január 22-ei ünnepi estjére, Pocsaly Zoltán, Margitta polgármestere a helyi Helios fotóklub kiállítására hívta fel a figyelmet. Együtt szaval a nemzet Az együtt szaval a nemzet című programot egyébként idén harmadik alkalommal szervezik meg, a központi helyszín ezúttal a történelmi Magyarország földrajzi középpontja, Szarvas város lesz. Az ünnepi program pénteken romániai idő szerint 10.30-kor kezdődik a tavalyi helyszín, Orosháza és Szarvas közötti ünnepélyes stafétaátadással. Ezt követően 11 órakor – öt kontinens magyar nyelvű óvodáinak, általános és középiskoláinak részvételével – valósul meg az Együtt szaval a nemzet program, amely hagyományőrző módon a Himnusz első versszakaival indul, majd Petőfi Sándor Nemzeti dal című költeményével folytatódik. Új kezdeményezésként idén az óvodáskorú gyermekek is bekapcsolódnak a programba, ők Kisfaludy Károly Szülőföldem szép határa című versét mondják. A szavalatokat 2016-ban is Jordán Tamás színművész, rendező vezeti. Január 22-én 18 órától a nagyszalontai Zilahy Lajos Kultúrházban díjátadóval egybekötött ünnepségre kerül sor. Az ünnepségen beszédet mond Németh Szilárd magyarországi országgyűlési képviselő, a Fidesz országos alelnöke, majd átadják az idei Bocskai-díjat. Az ünnepségen fellép a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem zenetanszékének énekkara. Életműdíj Egyed Ákosnak Kolozsváron negyedik alkalommal osztják ki az RMDSZ által alapított Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjakat, és második alkalommal adják át az életműdíjat, amelyet ezúttal Egyed Ákos történésznek ítéltek. Az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjat három alkotó veheti át pénteken 18 órai kezdettel a sétatéri Kaszinóban. A díjátadót AG Weinberger koncertje követi. A tavaly alapított életműdíjat első alkalommal Kántor Lajos irodalomtörténész vehette át. A magyar kultúra napja alkalmából a Helikon-estek sorozat újabb állomásaként kerül sor a Helikon irodalmi folyóirat és Magyarország kolozsvári főkonzulátusának közös szervezésében a Nem lehet eltakarni című irodalmi estre. Az új külalakkal jelentkező irodalmi folyóirat első száma a fiatal magyar irodalmat kívánja bemutatni, lehetőséget biztosítva így a fiatal erdélyi költőknek. A lapszám szerzői közül csütörtökön 18 órától felolvas André Ferenc, Gothár Tamás, Horváth Benji, Kali Ágnes és Serestély Zalán. A házigazda Mile Lajos főkonzul és Karácsonyi Zsolt, a Helikon főszerkesztője lesz. Egy hét kultúra Udvarhelyen Székelyudvarhelyen egyhetes rendezvénysorozattal ünneplik a magyar kultúra napját. Hétfőn Hermann Gusztáv Székelyudvarhely művelődéstörténete című könyvét mutatták be, majd megnyitották az Első Erdélyi Vasút 1867–1914 című kiállítást, amely az erdélyi vasútépítés történetét mutatja be a kiegyezéstől az első világháború kitöréséig. Kedd délután öttől a grUnd nevű kiállítást nyitja meg Kovács Árpád művészettörténész a Haáz Rezső Múzeum Képtárában. A fiatal udvarhelyi vizuális alkotók tárlatán Gál Boglárka, Gidó Szende Melinda, Kolumbán-Antal József, Lakatos László, Tamás Borbála, Zsombori Béla, Berze Imre, Gujuman Uliana és Fülöp György alkotásait tekinthetik meg. Este héttől Ambrus Lajos A sünkirályfi című könyvét mutatja be. P. Buzogány Árpád művelődésszervező a Városi Könyvtárban. Szerdán délután öttől a Haáz Rezső Múzeum képtárában Sófalvi András régész a Székely Támadt-várban végzett régészeti ásatások eredményeit ismerteti. Este héttől a Hargita Megyei Tanács támogatásával megszületett dokumentumfilmeket vetítik a városi könyvtárban, 21 órától pedig a Slambajnokság székelyudvarhelyi fordulóján vehetnek részt az érdeklődők a Harmónia kávézóban. Csütörtökön délután öttől az Élő népművészet című kiállítást nyitja meg P. Buzogány Árpád a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpontban, 19 órától pedig a Tomcsa Sándor Színház Tóték című előadását tekinthetik meg az érdeklődők a művelődési ház nagyszínpadán. Péntek délután öttől a Cimbora Ház tanulóinak munkáiból nyitnak meg kiállítást a művelődési ház oszlopos termében. A tárlatot Pál Csaba és dr. Miklós Zoltán múzeumigazgató nyitja meg. Délután fél hattól A székelység története című könyv második, javított kiadását mutatják be a művelődési ház koncerttermében, a szerzőkkel Sarány István, a Hargita népe felelős szerkesztője beszélget. Este héttől kezdődik az Udvarhelyszék Kultúrájáért-díjak kiosztása a művelődési házban. A gálaestet a Vitéz Lelkek diákszínjátszók előadása zárja. Szombat este héttől ünnepi koncertet tart az Udvarhelyszék Fúvószenekar a Stúdió moziban, vasárnap 12.30-tól Ádám Gyula fotóművész képeiből nyitnak meg kiállítást a művelődési ház koncerttermében, majd este hattól a nagyteremben szimfonikus hangversenyre várják az érdeklődőket, amelyen közreműködik a magyarországi Corpus Harsonakvartett, vezényel Werner Gábor. Az udvarhelyi rendezvényekre a belépés díjtalan. Évfordulós olvasókör Csíkban A csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár két eseménnyel is készül. Csütörtökön 17 órától bemutatják dr. Balázs Lajos néprajzkutató Menj ki én lelkem a testből című kötetét, amely a csíkszentdomokosi temetkezési szokásokat mutatja be. Négy évtizedet felölelő kutatómunka eredményeként jelentek meg 1994–99 között Balázs Lajos néprajzkutató, egyetemi docens a székely nagyközség, Csíkszentdomokos átmeneti, sorsfordító szokásait – a születést, a lakodalmat és a halált – bemutató szokásmonográfiái. A szerző további kutatásai során leszűrt következtetésekkel kiegészítve, hármaskönyvbe rendezte korábban megjelent szokásmonográfiáit. Sorsfordulások rítusai a székely-magyaroknál címmel a Pallas-Akadémia Könyvkiadó gondozásában jelent meg a kibővített hármas könyv, amelynek 2015-ben látott napvilágot a harmadik kötete Menj ki én lelkem a testből címmel. Csíkszeredában Sarány István, a Pallas-Akadémia Könyvkiadó főszerkesztő-helyettese, a szokásmonográfiák új kiadásának szerkesztője ismerteti a kötetet, majd a szerző beszél több évtizedes csíkszentdomokosi szokáskutatásának tapasztalatairól, kutatói szemléletéről. A Kájoni János Megyei Könyvtárban működő olvasókör egyéves születésnapját ünnepli idén januárban. Az idei év első, ünnepi találkozóján egyben a magyar kultúra napja előtt is tisztelegnek a kör tagjai. Gazdag tevékenységre tekinthet vissza a kör, Cseke Gábor író irányításával havonta tartott találkozói nyitottak minden érdeklődő számára. A pénteken 16.30-tól kezdődő találkozó programjában szerepel a 2015-ös év olvasóköri tevékenységének értékelése, valamint a 2016-os év témáinak megbeszélése is. Az év egyik kiemelt témája 1956 az irodalomban a forradalom 60. évfordulója apropóján. A téma vitaindítóját Cseke Gábor tartja Spiró György Tavaszi tárlat című, 56-ról szóló regényének bemutatása kapcsán, amelyet beszélgetés, vita követ. Magyar kultúra Bukarestben A Balassi Intézet Bukaresti Magyar Központja idén a magyar kultúra napja alkalmával több rendezvényt is szervez. A hétfőn Székelyudvarhelyen megnyílt az Első Erdélyi Vasút 1867–1914 című kiállítást is a központ szervezte. A kiállítást a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeummal közösen immár több romániai városban is bemutatták. Szerdán 19 órától a Balassi Intézet bukaresti kirendeltségén kerül sor a budapesti Maladype Színház két művésze, Szilágyi Ágota és Tankó Erika Outlét című performanszára. Az önéletrajzi ihletésű előadás a két színésznő személyes gondolatain keresztül szól gyökereik kereséséről, lehetséges megerősítéséről és a szavak teremtő erejéről. „A két, hol különváló, hol periodikusan összefonódó életút kapcsán nem csupán saját magukat, hanem a velük együtt és körülöttük formálódó környezetet is vizsgálják. Az előadás különleges vizuális látványvilággal bír, Szilágyi Ágota és Tankó Erika »mélytengeri léthez« illeszkedő jelmezeit Szőllősy Attila LED-technológiával kidolgozott fényterve teszi egyedivé” – olvasható a produkció ismertetőjében. Csütörtökön 19 órától indítja útjára a központ A magyar film története című vetítéssorozatot, melyet a Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézettel (MaNDA) és a Román Filmarchívummal közösen szerveznek a bukaresti Eforie moziban. A magyar filmtörténeti sorozat az 1916-ban készült Mire megvénülünk és az 1917-ben készült Az utolsó éjszaka című némafilmek vetítésével kezdődik, amelyeket Cătălin Răducanu fog zongorán kísérni. Krónika (Kolozsvár) 2016. január 21.Megjelent A székelység története könyv második, javított kiadásaA székelység története című könyv második, javított kiadásának bemutatójával kezdődött szerdán, január 20-án a Csíki Székely Múzeum bástyatermében az idei Magyar Kultúra Napja alkalmából szervezett rendezvénysorozat, amelyet a január 20–22-i időszakra szervezett meg Hargita Megye Tanácsa és Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa. A szervezők nevében Lőrincz Ildikó, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont vezetője köszöntötte a több mint száz fős hallgatóságot, majd a házigazdák részéről Ladó Ágota, a Csíki Székely Múzeum képviselője üdvözölte a rendezvény résztvevőit. Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke a kiadvány fontosságáról beszélt. – Szimbolikus a helyszín, hisz a székelység ügyéről méltó itt beszélnünk. Fontos, hogy fiataljaink értsék és érezzék a múltunkat, az ebből fakadó felelősséget és a jövő lehetőségeit. Az első kiadást nagyon sok támadás követte, de sikerült erőt gyűjtenünk, és a bővített, javított kiadással még több ember számára elérhetővé válik e kézikönyv – emelte ki a megyeelnök, aki beszédében a szerzők, szerkesztők mellett köszönetet mondott a megyei tanács programok vezérigazgatóságnak és a Hagyományőrzési Forrásközpont csapatának, hogy sikerült lehetővé tenni a könyv újított kiadását. – Ez csak egy szint, szükség van továbbá gyakorlófüzetre, internetes tankönyvre és e-book változatra. Remélem, hogy az olvasótábor milliós nagyságrendű lesz. Az első kiadás a támadások ellenére is az egyik legnagyobb példányszámban kiadott könyv volt – mutatott rá kifejezve meggyőződését, hogy minden nemzetnek joga van a saját történelmét ismernie, tanulnia. A tervek között szerepel a kötet román nyelvű kiadása, hisz a románságnak is szüksége van arra, hogy megismerje a székelyek múltját – fűzte hozzá a megyevezető. Ezt követően levetítették a Hargita Stúdió kisfilmjét, amelyben diákokat kérdeztek Székelyföldről és a székelységről. Az est folyamán közreműködött Györfi Erzsébet népdalénekes, és Iochom Zsolt alkalomhoz illő verset adott elő. A kötet szerzőivel (Ferencz S. Alpár projektkoordinátor, Hermann Gusztáv Mihály főszerkesztő, Mihály János, Orbán Zsolt, Novák Károly-István szerkesztők, Forró Albert, Novák Csaba Zoltán, Sepsiszéki Nagy Balázs, Sófalvi András, Sztáncsuj Sándor szerzők, Gyöngyössy János illusztrátor) Sarány István beszélgetett. A második, javított kiadást a könyv egyik szerzője, a 2015 októberében elhunyt Kádár Gyula emlékének ajánlották. A jelenlévők is aktívan bekapcsolódtak a beszélgetésbe, több kérdés és javaslat is megfogalmazódott. Az est második felében a kiadvány illusztrációiból készült kiállítást tekinthették meg az érdeklődők, Gyöngyössy János munkáit Lőrincz Ildikó, a Forrásközpont vezetője méltatta. A kiadvány önköltségi áron, 23 lejért vásárolható meg. Az ünnepség méltó befejezéseként a magyar himnuszt énekelték el, ily módon is tisztelegve Kölcsey Ferenc emléke előtt. A kötetet január 21-én Sepsiszentgyörgyön, január 22-én Székelyudvarhelyen is bemutatják. Közlemény. Erdély.ma 2016. április 15.Pál-Antal SándorA székelység története és szimbólumai Gazdagodik a leltár Két küllemében is megragadó, értékes könyvvel lettünk gazdagabbak. Kedden délután a szerzőkkel találkozhatott a marosvásárhelyi közönség a Bernády Házban. Örömmel vehettük kézbe A székelység története című ismeretterjesztő kézikönyv második, javított és bővített kiadását, amelyet a Hargitai Megyei Hagyományőrzési és Forrásközpont könyvkiadója adott ki újra, Hargita és Kovászna megye önkormányzatának támogatásával. A második, a többszerzős Székely jelképek pecséten, címerben című könyv egy sorozat negyedik kötete, amely ugyanannál a kiadónál látott napvilágot. A tankönyv és kézikönyv, illetve a székelység évszázados jelképeit ismertető kötet megjelenése pozitív példa Hargita és Kovászna megye önkormányzatainak összefogására a térség szellemi és kulturális értékeinek, hagyományainak ápolása, az ott dolgozó tudományos kutatók munkájának támogatása érdekében – hangzott el Lőrincz Ildikó, a hagyományőrzési és forrásközpont igazgatójának bevezetőjében. A kiadó munkájáról szólva bejelentette, hogy idei terveik között szerepel A székelység története című kézikönyv román nyelven való megjelentetése is. A 2013-as első kiadás a székely közösség múltját az ifjúság számára közérthetően összefoglaló első tankönyvnek számított, ami a tanárok és a széles olvasóközönség számára is hasznos kiadványnak bizonyult. Fogadtatásáról a bemutatót vezető Pál-Antal Sándor történész, levéltáros, akadémikus, a könyv lektora számolt be. Elmondta, hogy a kötetnek nagy visszhangja volt, mert egy régi hiányt pótolt. A magyar részről megfogalmazott kritikai megjegyzések ellenére tapasztalt meleg fogadtatással szemben román részről durva támadások érték a könyvet. Arról, hogy miképpen sikerült ezeket kivédeni, Hermann Gusztáv Mihály történész, egyetemi oktató, a kötet főszerkesztője beszélt. A szerzők meglepetésére a legkeményebb bírálat Marius Diaconescu történész, bukaresti egyetemi tanár részéről érte a könyvet, aki, bár Budapesten doktorált, mégsem az eredeti szöveg alapján, hanem az interneten keringő hibákkal tarkított kalózfordítás alapján fogalmazta meg bírálatát. Erre válaszolt az Adevarul lap hasábjain Hermann Gusztáv Mihály. A román történész által és a sajtóban megfogalmazott bírálatok alapját az képezte, hogy a könyv nem a szakralizált hivatalos román történelmet követte. A szerzők hangsúlyozták, hogy a történelem olyan tudomány, amelynek több narratívája is létezhet. Egy háborúról vagy békéről például a különböző felek különbözőképpen gondolkoznak és fogalmaznak. Ezt az elvet kellene Romániában is elfogadni, mert ugyanazon történések iránt nem érezhet a magyarság ugyanúgy, mint a románok. Ezen túl a bírálatok alapját az képezte, hogy van egy etnikailag különböző régió Románia szívében, amely saját önálló múltképet fogalmaz meg, s ragaszkodik ahhoz. Kérdésre válaszolva Hermann Gusztáv Mihály elmondta, hogy az elírásokat, apró hibákat, másrészt a megjelent szakmai kritikákat figyelembe véve, ahol indokolt volt, javítottak a szövegen, az illusztrációkon, és úgy született meg a bővített, javított változat. Pál-Antal Sándor szerint a második kiadásra szükség volt, mert a szerzők egy része a polgári korszak és a huszadik század kérdése kapcsán könnyedebbé, közérthetőbbé tette a szöveget. A tíz szerző közül Novák Csaba Zoltán marosvásárhelyi történész vett részt a bemutatón. A jelenkor befejező részének szerzője a rendszerváltást követő évek bemutatásakor azt vette figyelembe, hogy a régió hogyan fogalmazza meg önmagát, hogyan talál önmagára. Szerzőtársaihoz hasonlóan az volt a célja, hogy egy regionális öntudatot, önismereti képet adjon a térség lakóinak – válaszolta Pál-Antal Sándor kérdésére. A kötetben fontos szerepet töltenek be az illusztrációk, amelyek Gyöngyössy János munkáját dicsérik. A második kiadást több mint 30 illusztrációval bővítette, rajzaival hidat építve a szerzők és az olvasók között. Élete egyik legérdekesebb kihívásának tartja ezt a feladatot. Pál-Antal Sándor bejelentette, hogy a második kiadás nyomán a szerzők bátrabban nézhetnek szembe a jó- és rosszakaró kritikusokkal, és készülőben van egy három kötetre tervezett, 1500 oldalas könyv, amelyben egy jelentős számú népcsoport évezredes történetét részletesebben be lehet mutatni. Addig is a szerkesztők elérték céljukat: tájékoztatni a magyar történelem, s ezen belül a székelység történetének oktatásában nem részesült felnőtteket is a gyermekek mellett, akiknek a könyv készült – tette hozzá. Székely jelképek pecséten, címerben Ezt a címet viseli a kedden délután bemutatott második kötet, amely hat szerző alkotása. Létrejöttével kapcsolatosan Pál-Antal Sándor elmondta, hogy 2008–09-ben nagy vihart kavart a székely zászló kérdése. Ezért a két megyei elnök elhatározta, hogy létrehoznak egy szakemberekből álló munkacsoportot, amely kutatásokat végez és tanulmányokat készít a zászlókból kiindulva a székely szimbólumok történetével kapcsolatosan. A Hargita Megyei Hagyományőrző és Forrásközpont mellett 2009-ben alakul meg a felkért történészekből álló Székely Címer, Pecsét és Zászlótörténeti Munkacsoport, amelynek tagjai vállalták, hogy kutatásaik eredményét a központ rendelkezésére bocsátják. Így született meg a székelység évszázadokon át használt szimbólumairól szóló kötetsorozat tudományos igénnyel, de közérthetően megírt tanulmányokkal. Az április 12-én Marosvásárhelyen bemutatott könyv a sorozat negyedik kötete. Székely szimbólumok nyomán 2009-ben jelent meg az első, Jelképek a Székelyföldön – címerek, pecsétek, zászlók címet viseli a második (2011), Címer és pecsét a Székelyföldön címmel 2012-ben jelent meg a harmadik, amelyet a bordó színű könyv követ, szép, színes illusztrációkkal ellátva. A Székely jelképek pecséten, címerben kötetet a megjelenését támogató két intézmény, Hargita és Kovászna megye tanácsának elnöke, Borboly Csaba és Tamás Sándor ajánlja az olvasók figyelmébe. A székely püspökök címereiről és pecsétjeiről szóló fejezet szerzője dr. Bernád Rita-Magdolna, a Gyulafehérvári Főegyházmegyei Levéltár főlevéltárosa. A csík-, gyergyó- és kászonszéki nemesek állatalakos magánpecsétjeiről Bicsok Zoltán, a Román Nemzeti Levéltár Hargita Megyei Intézetének munkatársa, Székelyudvarhely város címeres pecsétjéről Mihály János történész, helytörténész, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet kutatási referense, Udvarhelyszék címeres pecsétjéről dr. Pál-Antal Sándor levéltáros, történész, akadémikus írt tanulmányt. A jelenkorral foglalkozó két szerző a marosvásárhelyi, illetve mezőmadarasi származású dr. Szekeres Attila István hivatásos heraldikus, akkreditált címergrafikus, aki a 20. századi heraldikában használt székely jelképeket elemezte és Zepaczener Jenő történész, nyugalmazott múzeumigazgató, aki Hargita megye új címereit mutatja be. A sorozat szerkesztése közben összegyűjtött képanyagból (székelyföldi címerek, pecsétek, zászlók), amely több mint 200 reprodukcióból áll, vándorkiállítást állítottak össze, amely erdélyi és magyarországi városok után nagy sikernek örvendett Budapesten a fővárosi levéltárban is. A bemutató dr. Szekeres Attila István érdekes, tanulságos vetített képes előadásával zárult Marosszék (Maros- Torda vármegye, Maros megye) és Marosvásárhely, Háromszék és Sepsiszentgyörgy címerének alakulásáról. A munkát a csoport nem tekinti lezártnak addig, amíg fel nem dolgozott adatok vannak a székely szimbólumok terén – hangsúlyozta a kötetet és munkatársait bemutató Pál-Antal Sándor. Bodolai Gyöngyi Népújság (Marosvásárhely) 2016. június 1.Bemutatják a Székelyföld történetétSzékelyudvarhely Megyei Jogú Város Polgármesteri Hivatala és a Haáz Rezső Múzeum könyvbemutatóra invitálja a széles publikumot a városháza Szent István termébe, június 2-án, csütörtökön este 7 órára. A Székelyföld története című háromkötetes monografikus jellegű tudományos munka megírása 2012-ben kezdődött el. Az Egyed Ákos akadémikus vezetésével lezajlott szerzői, szerkesztői tevékenység szakmai hitelességét számos magyarországi és erdélyi történész szentesítette. Megjelenését Székelyudvarhely önkormányzata finanszírozta, a kiadók: Magyar Tudományos Akadémia, Bölcsészettudományi Kutatóközpont ( Budapest), Erdélyi Múzeum-Egyesület ( Kolozsvár), Haáz Rezső Múzeum (Székelyudvarhely), a szerkesztőbizottság: Egyed Ákos (elnök), Bárdi Nándor, Hermann Gusztáv Mihály, Kolumbán Zsuzsánna (titkár), Oborni Teréz, Pál Judit, Reisz T. Csaba (olvasószerkesztő), a szerkesztők: I. kötet: Benkő Elek, Oborni Teréz, II. kötet: Egyed Ákos, Hermann Gusztáv Mihály, Oborni Teréz, III. kötet: Bárdi Nándor, Pál Judit. Kizárólag a könyvbemutató időpontjáig van lehetőség a monográfia kedvezményes megrendelésére. A Haáz Rezső Múzeum honlapján (www.hrmuzeum.ro) regisztrálás esetén 150 lejért jegyezhető elő a monográfia, ezt követően pedig a háromkötetes munka eladási ára 250 lej lesz – adta hírül a múzeum. itthon.ma 2016. július 5.Monumentális kiadvány készült a Székelyföld történetérőlMítoszok, tévhitek, téves történeti elképzelések helyett hiteles, kutatásokon alapuló adatok, valamint értékelő, elemző megközelítés. Ez a lényege a most megjelent Székelyföld története című háromkötetes történettudományi műnek. A nagymonográfia 22 szerző összefogásával készült; közérthető stílusával a szakemberek mellett a székelység iránt érdeklődő nagyközönséget szándékozik megszólítani. A munka egyik társkiadója az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja. Az erdélyi magyarság, azon belül pedig a szorosan vett Székelyföld múltja nem csupán a történészszakma és más társadalomtudományok számára kiemelkedően érdekes. Az 1986-ban megjelent, a jelen kötethez hasonlóan ugyancsak háromkötetes Erdély története a maga idejében komoly visszhangot váltott ki mind szakmai körökben, mind pedig a nagyközönség soraiban. Ennek nyomdokain jelen kiadvány szerzőinek és szerkesztőinek szándéka elsődlegesen az volt, hogy a mítoszok, az elterjedt tévhitek, téves történeti elképzelések, továbbá a mindenkori politikai törekvéseket legitimálni szándékozó értékelések helyett hiteles, kutatásokon alapuló adatokra, valamint a leíró jelleg helyett az értékelő, elemző megközelítésre helyezzék a hangsúlyt. A történészek munkáját megnehezítette a forrásanyagok – főleg a székelység korai történeti időszakára jellemző – hiányos, töredékes volta. Az ezekben rejlő információk kibontása eltérő értelmezéseket eredményezett, amelyek – a kutatás szabadsága jegyében – a kötetben egyaránt helyet kaptak. Ugyanakkor az egyértelműen a legendák körébe sorolandó, szélsőséges értelmezések természetszerűleg kimAradtak. Hogyan született meg a Székelyföld története? Mivel 1986 óta több évtized telt el, és ez az időszak magába foglalta a rendszerváltás folyamatát is, egy új székely történet megírásának igénye mind sürgetőbbé vált. Végül 2008-ban vetette fel Bunta Levente, Székelyudvarhely akkori polgármestere egy, az új kutatási eredményeket összegző kiadvány ötletét, amelynek nyomán, sok egyeztetést követően, 2011-ben a munka tényleges előkészítése is elkezdődött. Ezt az a szakmai bizottság koordinálta, amely később szerkesztőbizottságként az elkészült köteteket is jegyezte, élén Egyed Ákos történésszel, az MTA külső tagjával. Kutatók, egyetemi oktatók és a Székelyföldi múzeumok szakemberei fogtak össze; a 22 szerző munkáját a szerkesztőbizottság, a Haáz Rezső Múzeum és az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja koordinálta, a kiadást pedig az Erdélyi Múzeum- Egyesület segítette. A most megjelent háromkötetes, több mint 2200 oldalas munka hangsúlyosan kezeli azt a tényt, hogy a téma tudományos megközelítése messze túlmutat a kutatói érdeklődésen. Az első kötet a kezdetektől az 1562. évi székely felkelésig tárgyalja a régió történetét. Az írott források hiánya miatt e kötet a régészeti és az építészettörténeti kutatások fokozott mértékű felhasználásával készült. A második kötet az Erdélyi Fejedelemség korától 1867-ig, tehát Erdély és Magyarország uniójáig dolgozza fel a Székelyföldi viszonyokat. A harmadik pedig az 1990. májusi parlamenti választásokig foglalja össze a Székelyföldnek tekintett terület történetét. A mítoszokat tisztelő, de azokat a történelemtől élesen elválasztó, a múltat is magába foglaló helyes önismeret kulcsszerepet kaphat egy sokat próbált közösség szellemi összetartozásának megőrzésében. Ennek szellemében a címválasztás nem teszi kétségessé, hogy jelen munka egy sajátos jogállású népesség régióját, annak sajátos arculatú közösségi és intézményesülési viszonyait mutatja be oly módon, hogy a szerzők a helyi történéseket, a lokális ismereteket a tágabb erdélyi, magyarországi/romániai, de az ezeken is túlmutató nemzetközi folyamatok kontextusában tárgyalják. A háromkötetes mű így alapvetően azon intézmények, viszonyok, külső és belső folyamatok gazdag múltjának ismertetését tűzte ki célul, amelyek a székelyek földjét Székelyfölddé tették, illetve azt – változó keretek között ugyan – máig fenntartották. Egy nagyon sajátos régió Székelyföld a középkorban a Magyar Királyság része volt. A Mohács utáni országszakadás idején viszont az önállóvá váló Erdélyi Fejedelemség államalkotó rendi nemzetei közé került, majd a fejedelemség megszűnése után a Habsburg uralkodók jogán csatolták ismét az ország egészéhez. Az Osztrák– Magyar Monarchia bukását követően, a 20. század elején Romániához került, amint az közismert, majd 1940–1944 között, néhány falut leszámítva, újból Magyarországhoz tartozott. Fontos kiemelni, hogy a Székelyföld fogalma, valamint területi kiterjedése szükségszerűen változott az Árpád-kori dél-erdélyi szállásterületektől az 1330-as évek egyházi közigazgatásán át a 16. századi Erdélyi Fejedelemségig, amikor a székely székek területe más volt, mint pl. a 18. század végi, 19. századi régió. Az 1876. évi megyerendszer, az egységességet szem előtt tartó, modernizáló közigazgatás, de főleg az 1918. évi és az 1940. évi impériumváltás után Aranyosszék így már csak a "történeti Székelyföld" része volt. Az 1950-es évektől a "jelenkori Székelyföld" alatt a Magyar Autonóm Tartományt, az utóbbi évtizedekben pedig valójában immár főként Hargita és Kovászna megyét értik. Van még elvégzendő kutatói feladat A szerzők tehát a fent felvázolt irányvonalak mentén Székelyföld történetét az újabb kutatási eredményeket összegezve, ugyanakkor a még bőséggel adódó további elvégzendő feladatokat szem előtt tartva mutatják be. Az alapkutatások jelen pontján nem adható még minden kérdésre részletes válasz. Vagy azért, mert nem állnak rendelkezésre releváns forrásadatok, vagy azért, mert egyszerűen komoly kutatómunka vár még a történészekre. Ezzel együtt a szintetizáló kötet szerzői részben saját, részben más kutatók által folytatott forrásfeltárásra és kutatásra támaszkodhattak, és támaszkodtak is. Ezt egészítették ki a célzott kutatások, például a két világháború közötti közigazgatatás esetében. A Székelyföld története nyilván különösen érdekes a Székelyföldön élőknek, de tudott, hogy a térség története jóval szélesebb körű érdeklődésre tart számot. Ám az érdeklődők kérdéseikre a meglevő, de régebbi szakirodalomból és a hiedelmek egyvelegéből gyakran töredékes választ kapnak csupán. Mint látható, a rendszerváltás utáni szabadabb légkör lehetőséget teremtett az érdemi kutatómunka megújulására: a könyvtárak, a levéltárak és a különféle közgyűjtemények nyitottabbak lettek, új kutatási módszerek terjedtek el, és felnőtt egy új szakembergárda is. A régebbi, gyakran már elavultnak tekinthető munkák sokszor szinte hozzáférhetetlenek, a történeti forrásokat pedig eredeti nyelvükön nagyon kevesek képesek olvasni és főleg értelmezni. A modern, valóban tudományos munkák hiányának is köszönhető, hogy sok tudománytalan téveszme kering szabadon. Mindezeket figyelembe véve aligha kétséges, hogy hiánypótló alapmunka született meg. A Székelyföld története I–III. című nagymonográfia az MTA BTK, az Erdélyi Múzeum-Egyesület és a Székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum közös kiadványa. Szerkesztette a szerkesztőbizottság: Egyed Ákos (elnök), Bárdi Nándor, Hermann Gusztáv Mihály, Kolumbán Zsuzsánna (titkár), Oborni Teréz, Pál Judit, Reisz T. Csaba (olvasószerkesztő). A három kötet ára 13.500 forint, kereskedelmi forgalomba nem kerül. Megvásárolható a 2016. július 5-én nyíló Penna Bölcsész Könyvesboltban, az MTA BTK új könyvesboltjában (1053 Budapest, Magyar utca 40., munkanapokon 13 és 17 óra között). Népújság (Marosvásárhely 2016. július 21.Nem tökéletes, de az eddigi legjobbHideget, meleget kapott a frissen megjelent Székelyföld története című háromkötetes kiadvány. A tegnapi tusványosi könyvbemutató-vitán megfogalmazott kritikákra maguk a szerzők válaszoltak, következtetésként pedig levonható, hogy a tökéletestől valóban messze áll, de az eddigi ismeretek összesítéseként ez a létező legnívósabb kézikönyv a székelység történetéről. Szerzők, könyvkiadók és két, kritikai észrevételek közlésére felkért történész is résztvevője volt annak a tegnapi könyvbemutatónak, amelyet a 27. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktáborban szerveztek. A Székelyudvarhelyi Polgármesteri Hivatal költségein kiadott háromkötetes Székelyföld történetén 22 szerző dolgozott kevesebb mint négy éven át, és a kritikai meglátások két legfőbb tárgyát ezzel el is árultuk: szinte betarthatatlanul rövid határidőre kellett dolgoznia több szerzőnek, emiatt pedig a munka összehangolásában nehézségek merültek fel. Többnyire ennek a következményeit fogalmazta meg Fehér János történész és Nagy Botond levéltáros, akiket a szervezők arra kértek fel, hogy vállalják az „ördög ügyvédei” szerepkört. A kivetnivalók közt felsorolták az ismétléseket, a hivatkozások, jegyzetek szegélyes megjelenítését, helytelen forráskezeléseket, szerkesztési mulasztásokat, kifogásolták továbbá, hogy több szerző a korábbi munkáit ollózta be a könyvbe, és a végeredmény egyfajta szöveggyűjtemény lett. A kritikai észrevételek után a bemutatón részt vevő hét szerző szólalt fel – Hegyi Géza, Hermann Gusztáv Mihály, Csikány Tamás, Nagy József, Tóth-Bartos András, Oláh Sándor, legvégül pedig Bárdi Nándor. Többen kiemelték, hogy csak akkor használták fel a korábbi szövegeket, ha az adott területen nem születtek újabb kutatási eredmények. Bárdi az összegzésében kifejtette: – Nehézségek adódtak abból, hogy a megrendelő nem a történészszakmának, hanem a nagyközönségnek szánta a könyvet, ezért határozott kérése volt, hogy olvasmányos legyen. A „kézikönyv vagy monográfia?” problémájából fakad nagyon sok hiba, ugyanakkor a könyv megmutatja, hogy jelenleg hol tartunk. Végigvezet 7-8 vonulatot, köztük a katonaság, a közigazgatás vagy az identitásépítés kérdéskörét, és racionális módon próbál önképet felmutatni. A Székelyföld története I–III. 22 szerző tollából 2200 oldalon tárja fel a Székelyföld történetét. Az első kötet a kezdetektől 1562-ig terjed, a második a kiegyezésig, az utolsó pedig a közelmúlttal zárul. Kovács Hont Imre Hargita Népe (Csíkszereda) 2016. augusztus 9.Székelyföld története három kötetben (Éles szakmai vita egy új kiadványról)A Székelyudvarhely finanszírozásával, a Haáz Rezső Múzeum kiadásában nemrég megjelent, huszonkét szerző tollából, Egyed Ákos akadémikus főszerkesztésével készült Székelyföld története című háromkötetes munkát elemezték történészek az egyik tusványosi kerekasztal-beszélgetésen. Két felkért bíráló éles kritikát fogalmazott meg, a szerzők és szerkesztők közül jelen lévők részben magyarázták a felvetetteket. Elhangzott: a nézeteltérések fő oka abból adódik, hogy egyesek monográfiaként, mások kézikönyvként tekintenek a műre, más-más elvárásokkal. Az is megfogalmazódott, ebben a pillanatban ez az összegző munka létezik, jó, hogy sikerült kiadni, és érdemes megvásárolni. A kiadványról Fehér János erdővidéki művészettörténész elmondta, a külső jegyek szempontjából a kiadvány reprezentatív, stabil felépítésű, kötése időtálló, belseje szép tükrű, ám hiányolta, hogy a képek nincsenek megszámozva, a szövegben nem mindig utalnak a képre. Az oklevelek képi megjelenítésének örvend, mert a látvány tudatosítja, hogy a levéltári forrásokra oda kell figyelni, ám ha valaki netán meg akarja keresni a forrást, nagyon nehéz dolga lesz. A kritikai apparátus szerinte nagyon hullámzó minőségű, nem egységes, nem következetes. Oldalakon keresztül folyik számos idézett szöveg minden forrás megjelölése nélkül. Az első és második kötetben túlburjánzó a redundancia, lépten-nyomon indokolatlan ismétlésekbe botlunk. Sokszor egész fejezetrészek, akár fejezetek elmAradhattak volna. A második kötet esetében talán 20 százalék megtakarítással is lehetett volna élni – véli a bíráló. Az első kötetről Az első kötet középkori része gyakorlatilag Benkő Elek 2012-ben megjelent, A középkori Székelyföld című kétkötetes művére alapoz, szövege és az illusztrációs anyag tekintélyes része onnan származik – folytatta Fehér János. Itt eltekintettek a képekre való utalásoktól, a képek nincsenek megszámozva, és ez megnehezíti a tájékozódást. A székelység eredete és őstörténete fejezetben a Kordé Zoltán által megfogalmazottak a régóta adott helyzetet tükrözik, a különböző vélemények nem látszanak stabil nyugvópontot találni, illetve a továbblépés, a megoldás lehetősége sem körvonalazódik. Az etnikai viszonyok része meglehetősen üdítő, a fejezet Hegyi Géza tollából született, tárgyilagos és kiegyenlített, kiviláglik, hogy a forrásokat ismerő, gondolkodó történész állította össze. Ugyanaz a helyzet a szintén Hegyi Géza által összeállított Egyházszervezet és egyházi élet című fejezettel. Megtörtént az okleveles források kritikai vizsgálata, illetve új források bevonása is. Az egyháztörténeti rész mintaként szolgálhatott volna a reformáció utáni egyházszerkezeti kérdéshez. Külön fejezet szól a székely jog sajátosságáról Egyed Ákos tollából, gyakorlatilag a régóta ismert általánosságok jelennek meg a tanulmányban, alapos történészi kritika, illetve a források filológiai elemzése nélkül. Jó lett volna egy jogász véleményét kikérni, hogyan működnek a jogi aktusok, mit jelentenek a jogi tételek. A második kötetről A második kötetben az első rész az Erdélyi Fejedelemség és a Rákóczi-szabadságharc korát öleli fel, szerzői Oborni Teréz, Balogh Judit és Tüdős S. Kinga. Ha valakit a korszak nagyon érdekel, akkor meglehetős kihívás előtt áll, mert a feladat nehéz: a szövegek terjengősek, tele vannak ismétlésekkel, következetlen és gondozatlan megszövegezéssel, csúsztatásokkal, sőt, még spekulálásokkal is – állapítja meg Fehér János. A jegyzetelés ezekben a részekben a legpocsékabb, a szövegeket gyakorlatilag nem szerkesztették, a szerkesztői munka kimerült abban, hogy a sorrendet megállapították. A szövegből kiderül, hogy a szerzők a szakirodalmat – ami gyakran százéves – ismerik, viszont a forrásokat kevésbé, például a székely széki jegyzőkönyvekre alig hivatkoznak, illetve Székelyföldi városok kapcsán nem tűnik fel a városi levéltárak áttanulmányozása, ami alapvető lenne. Kiemelte: nagyon sok a tárgyi tévedés. A Székelyföld népessége a 18. században című fejezet (szerzője Pakot Levente) üdítő, viszont nem biztosítottak elég teret annak. Ám a konszolidáció kora teljesen ismerős szövegeket tartalmaz. Elekes Tibor, Hermann Gusztáv Mihály és Zepeczaner Jenő szerzőségével kiadott Udvarhelyszék közigazgatás-történetében megjelent szövegek olvashatóak, amelyek Hermann Gusztáv Mihálynak már a 2003-ban megjelent Náció és nemzet című könyvéből is ismerősek. Fehér János azt túlzásnak tartja, hogy az 1848–49-es szabadságharcnak száz oldal jutott. A harmadik kötetről Nagy Botond történész, Sepsiszentgyörgyi levéltáros a harmadik kötetet bírálta. Ebben a részben is fellelhető a redundancia, a nagyvonalú jegyzetelés, a logikai kohézió hiánya. Abszolút negatívumként értékeli, hogy hiányzik a Székelyföld történetének historiográfiája. A dualizmus korának tárgyalásakor lépten-nyomon előfordul a centrum-periféria modell. Az elmAradottságról szóló diskurzus arra erősít rá, hogy a felülről történő vizsgálódás birodalmi szemléletet tükröz, amely mint gyarmatra tekint a Székelyföldre. Feltűnő a román szakirodalom látványos kerülése, főként a gazdasági kérdések esetében. A levéltáros hiányol egy, az adózásról szóló fejezetet. 1848-ban a forradalmi kormány meghirdette a közteherviselést, 1850 után az abszolutista kormány ezt életbe is léptette, Székelyföld esetében a legnagyobb változást gazdasági téren ez hozta. A székelyek szabad pálinkafőzését is felszámolták a Bach-korszakban. Azért bajos e nélkül tárgyalni a gazdasági kérdéseket, mert jelentős adóalapot képzett. Ez csupán Háromszék megye esetében egy év alatt akkora összeget jelentett, ami duplája annak, amit tizenegy év alatt a magyar kormány oktatásra fordított. A székely kivándorlás kérdésekor még mindig Venczel Józsefre hivatkoznak, az agrárfelesleget említik okként, de figyelembe kell venni egyebeket is, az örökösödési szokásokat, amire Kövér György hívja fel a figyelmet, a vármegyei bürokrácia zaklatásait, amely elősegítette a kivándorlást. Kutatni kellene, mi történt a Romániába kivándorolt tömeggel a háború éveiben. A belső migrációt sem kutatták kielégítően. Székelyföld társadalmának struktúráját is jobban meg kellett volna rajzolni, az érdekellentéteket is meg kellett volna világítani. Székelyföld mint hadszíntér a második világháború esetében (szerzője Nagy József) jól megoldott, van egy polgári rész és egy katonai, ám a kettő egyesítése, miként az első világháború tárgyalásakor történt (szerző Csikány Tamás), nem szerencsés. A katona sorsát nemcsak a bécsi levéltárban szórványosan felbukkanó levelezőlapokból lehet rekonstruálni, itt, Székelyföldön a levéltárakban léteznek források. A román katonák kegyetlenkedéseiről vannak források a vármegyei levéltárakban. Miután kivonultak a románok, vizsgálatok folytak, és ennek az iratanyaga megvan. Nagy Botond kitért az elhurcoltak kérdésére is. Míg A székelység története tankönyvben a szerző a hasára csapott és bemondott egy jókora számot – román részről ezt támadták legtöbben –, Csikány Tamás erről a témáról egyáltalán nem tett említést, pedig a jelenség létezett. Általános bírálat Sok esetben a Székelyföld története cím használata gyakorlatilag indokolatlan, mert nem egy felelősségteljes, minden fejezetében egységesen igényes, széles körű kutatásokon alapuló, céltudatos eredményekre törő, professzionális munkával szerkesztett munkával állunk szemben, hanem a kötetek megírására felkért szerzőknek az elmúlt húsz évben megjelent, meglehetősen változó minőségű írásaiból összeállított szöveggyűjteménnyel – jegyezte meg Fehér János. Reményét fejezte ki, hogy ezeknek a köteteknek a megjelenésével a Székelyföld történetének megismerése kapcsán hosszú és meglehetősen terméketlen időszak lezárul, és elkezdődnek a komoly alapkutatások. Monográfia vagy kézikönyv? Bárdi Nándor, a harmadik kötet társszerkesztője a kritikák elhangzása után – látva a meglepődést a közönség soraiban – elmondta: azért kérték fel a két történészt a bírálatra, mert nem fényezni akarják magukat, hanem egy szakmai vita kezdetéről van szó, ami teljesen normális. Úgy tekinti ezt a három kötetet, mint egy olyan szakmai szintézist, amit a huszonkét szerző tudott produkálni három és fél év alatt. Számba kell venni, mik a problémák, előttünk az évtizedek, és el kell kezdeni az újabb és újabb alapkutatásokat – tette hozzá. Mind a székely eredetkérdést, mind a székely írás kérdését historiográfiai feltárással oldották meg, olyan kompromisszumos megoldással, hogy a székely eredetkérdés két képviselője saját maga írhatta meg álláspontját egymás mellett. Nem állnak azon a szinten, hogy hosszú folyamatokat tudtak volna megírni. Nem birodalmi gondolkodásról van szó, hanem bizonyos modernizációs folyamatok egy-egy központban megrekedtek, ez mai napig így működik Székelyföldön. Még elmondta, két dolog keveredik: az, hogy a Székelyföld története kézikönyv-e vagy monográfia. Ez inkább egy kézikönyv, állapította meg, és a szerzők jelentős része így nyúlt hozzá. Szerzői hozzászólások Hegyi Géza – aki csak dicsérő szavakat kapott – az első kötet mundérjának a becsületét megvédendő idézte néhai Engel Pál történész álláspontját: amit egyszer jól megírtak, nincs értelme azon változtatni, és négy év alatt nem merültek fel új adatok, amelyek a Benkő Elek fejezetének átírását indokolták volna. Csikány Tamás hadtörténész úgy véli, ez keretmű, ami alapja lehet a további kutatásoknak. A személyét ért bírálatra válaszolva elmondta, Budapesten él, a Székelyföldi levéltárakba nem jutott el, de a bécsiben talált dokumentumok bőségesen bemutatják az eseményeket és sorsokat, és ez elégséges, mivel összefoglaló műről van szó. Hermann Gusztáv Mihály kifejtette, ennyire rövid időszakba beleférni elég kemény kihívást jelentett, hasonló szintézisek minimum egy évtizedet vettek igénybe, s azokban is mindig visszaköszönnek a szerzők előző munkái. Hozzátette, Pál-Antal Sándornak mint szerzőnek kiesését záros határidőn belül pótolni kellett, így a szerzők száma szaporodott, a stiláris összhang szétesett. A fejezetet elosztották Pakot Levente, Pál Judit, Egyed Ákos és saját maga között. Ahhoz képest, hogy milyen kilátástalannak nézett ki a helyzet egy adott pillanatban, nem is oldották meg rosszul – jegyezte meg. Nagy József hadtörténész kifejtette, az éles kritikák ellenére nem gyenge munkáról van szó, hiszen a történészek állandóan vitáznak. Bátran ajánlja, hogy ott lehet mindenki polcán. Egyedi a kezdeményezés: aki nem történész, nem ismeri a szakfolyóiratokat, nem fogja összekeresgélni az összes szerző tanulmányait, itt minden szerzőtől talál egy kivonatot, ami keretbe foglalja az eseményeket. Az érdeklődő átfogó képet kap Székelyföld történelméről. A jelen lévő szerzők még tömören ismertették az általuk írt fejezeteket. Így az említetteken kívül Oláh Sándor a kis magyar világ történéseit foglalta össze, Tóth-Bartos András, a Székely Nemzeti Múzeum munkatársa a két világháború közötti és a megyésítés utáni gazdasági kérdésekkel foglalkozott, a román agrárreform, a gazdasági nacionalizmus hatásait igyekezett bemutatni, és arra világított rá, a megyésítés utáni erőteljes iparosítás következtében hogyan változott meg a társadalmi szerkezet Székelyföldön. Szekeres Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. június 15.Székely hazaMagyarok, besenyők, románok, szászok A háromkötetes históriában Hegyi Géza ír arról, hogy a betelepülő székelyek szlávok mellett magyarokat is kellett, hogy találjanak mai lakhelyükön. Az Erdélyi-medence központi részét megszálló magyarságnak itt is voltak települései, ezt régészeti (lásd Székely Zoltán ásatásait), nyelvjárási bizonyítékok is igazolnák, a Maros megyeiek egy része pl. ma is mezőségi, tehát nem székely tájszólásban beszél. De erre vallanak olyan összetett helységnevek is, melyekben a Székely kitétel éppen arra vall, hogy nem székely közegben jöttek létre. A szerző úgy véli, az uralkodó kiüríthette itteni birtokait, amikor a területet átadta a székelyeknek, a földesúri tulajdonban lévő falvak azonban népességükkel együtt itt maradhattak, több példa szerint utóbb beolvadtak jogilag is a székely társadalomba (Vécke, Zsákod). A török eredetű besenyőkről is van adat, néptöredékként még Szászsebes vidékén szomszédjai voltak a székelyeknek, utóbb velük sodródhattak az áttelepedéskor, de együtt fordultak elő még a Dunántúlon is. Feladatuk a csatlakozó népekéhez hasonlóan az volt, hogy katonailag kiszolgálják a királyt. Feltehetően dél-erdélyiek voltak azok a székelyek, besenyők és románok, akik szász társaikkal együtt 1210-ben a szász ispán vezérlete alatt vonultak be a magyar királyi seregbe, hogy részt vegyenek a Vidin alatti hadjáratban. Háromszéken a Besenyő falunév utal jelenlétükre például, Kézdiszéken pedig a Jenő nemzetség Besenyő ága egyúttal azt is bizonyítja, hamar beilleszkedtek a székely vérségi szervezetbe. A románokat először a vidini hadjáratban említik együtt a székelyekkel, a szerző szerint egy évszázadon át ők veszik át a besenyők helyét a közös hadi vállalkozásokban. Akkor még a király szabad jogállású népe voltak, harcos lovas pásztornépként elsősorban a havasok őrzése volt a feladatuk, utóbb a 14. században magyar várnépekkel együtt betagolódtak a jobbágyosztályba és elveszítették kiváltságaikat. A Székelyföldön a 16. századtól kezdődik meg tömeges betelepedésük, első falvaik akkor alakulnak. Érdekes korábbi kivétel az aranyosszéki öt román falué, ők nem jobbágysorban éltek, hanem székely jog szerint, de vallásukat és népiségüket megtartották. B. Kovács András A Székelyföld története I–III. című nagymonográfia az MTA BTK, az Erdélyi Múzeum-Egyesület és a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum közös kiadványa. Szerkesztette a szerkesztőbizottság: Egyed Ákos (elnök), Bárdi Nándor, Hermann Gusztáv Mihály, Kolumbán Zsuzsánna (titkár), Oborni Teréz, Pál Judit, Reisz T. Csaba (olvasószerkesztő). Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2017. október 14.Hans Hedrich: Miért és hogyan kell beszélnünk a románok székelyföldi bevándorlásáról?Székelyföldön, Erdélyben, Európa délkeleti részén a népességek időbeli „sokirányú” vándorlása nyilvánvaló jelenség és a társadalmat meghatározó elem, de a közbeszédben tabusítják, vagy visszaélnek vele. Ahogy a székelyek is vándorként érkeztek néhány évszázaddal ezelőtt a később róluk elnevezett térségbe, ugyanúgy románok is vándoroltak oda főleg a XVI–XVII. század után Moldvából, Munténiából és Erdély más térségeiből. Nem utolsósorban közismert a székelyek múltbéli Moldvába vándorlása (a Bákó megyei „csángó” térségbe) már a XIII. századtól kezdve, de főleg a XVIII. században, amihez még a Munténiába, illetve Bukarestbe vándorlás is társul. A XX. századba ugorva újabb Székelyföldről kiinduló és oda irányuló – ezúttal az állam által ideológiai okokból irányított – vándorlások tanúi vagyunk. Az utóbbi években megtapasztalhattuk a székelyek magyarországi irányú ki-, illetve egyes moldvai/munténiai román köztisztviselők bevándorlását is. Ami kiegészül számos csángó Olaszországba való kivándorlásával, de egyesek akár… Ugandáig is eljutottak római katolikus térítőként. Miközben a román nacionalista történetírás visszaélt a magyarok Erdélybe vándorlásával, hogy történelmileg delegitimálja ezt az etnikai csoportot, a román kollektív tudatban elültették az „ezeken a tájakon” megvalósult „ezredéves etnikai kontinuitás” ideológiáját, kvázi teljesen semmibe véve az e térségbe történt múltbéli román bevándorlás jelenségét. Paradoxon: a legnagyobb Erdélybe irányuló román migrációs hullámra éppen abban az időszakban került sor, amikor állami dogma volt a „kontinuitás” elmélete – a szocialista iparosítás éveiben, vagyis nagyjából az 1960 és 1989 közötti években. Az olyan városok, mint Marosvásárhely, Sepsiszentgyögy, Csíkszereda szintén érintettek voltak ebben a nagyszabású jelenségben. A valóság disszonáns percepciója – az erdélyi/székelyföldi román kontinuitás dogmája vs a migráció/betelepítés valóságával – 1989 után is megmaradt, többek között az egyik jelentős romániai egyház bevonásával. A forradalom után a magyar közösségnek azokkal az erőfeszítéseivel párhuzamosan, amelyek célja specifikus politikai, közigazgatási és nyelvi jogok meg(vissza)szerzése, az európai és nemzetközi tendenciákkal és szerződésekkel összhangban számos román véleményvezérnél a nemzetikommunista időszak diskurzusainak és gyakorlatainak… „kontinuitása” tapasztalható a történelmi áldozati szerepben tetszelgés és az etnocentrikus – általában kimondottan magyarellenes – expanzionizmus egyfajta keverékeként. Példaként említem a TVR (román közszolgálati televízió – E-RS) marosvásárhelyi regionális stúdiójának 2016-os, áldozati szerepet építő és misztifikáló, valamint pszeudomegbékéléses riportját arról, hogy a magyar hatóságok 1940-ben lebontottak egy ortodox templomot, amelyet az 1934–1937-es időszakban építettek az egyik magyar többségű településen Bukarest egyes székely térségekre vonatkozó betelepítési/(vissza)románosítási politikája jegyében. Az olyan történelmi események és fejlemények teljes összetettségükben történő bemutatása, mint amilyen a románok XVI–XVIII. századi székelyföldi migrációjának és akulturalizációjának történelmi jelensége, jelentősen hozzájárulhat a jelenlegi helyzet kedvező irányú megváltozásához. Szomorú, hogy e téren nem kevesebb mint 20 (!) évet vesztegettek el, amióta érvényben vannak azok a Románia (és Magyarország) által aláírt nemzetközi és kétoldalú szerződések, amelyek értelmében a „többségi” iskolákban is oktatni kell a nemzeti kisebbségek történelmét, valamint a kölcsönös megismerés és tisztelet szellemében kell nevelni a lakosságot. Ha az állam és a média teljesítette volna kötelességét, akkor az erdélyi történelmi közösségek együttélése – mindenki megelégedésére – ma jobb lenne. Így most abban a (kellemetlen?) helyzetben találom magam, hogy nagyon kis léptékben kell megpróbálkoznom azzal, amit a közhatóságok/oktatási intézmények nagy léptékben tehettek volna meg vagy KELLETT volna megtenniük: elmagyarázhatták volna a közösségüknek, hogy a román/ortodox/görögkatolikus kultúra székelyföldi történelmi jelenlétének egyetlen magyarázata van: a MIGRÁCIÓ. Tehát a románok Székelyföldre irányuló történelmi migrációjáról… Az egyszerűség/könnyedség kedvéért itt most egyetlen, szerintem elengedhetetlen, 1999-es tudományos tanulmányra fogok kitérni, amely a románoknak a nagyjából a XVI–XVIII. században történt háromszéki (Kovászna), valamint csík-, gyergyó-, kászon-, udvarhelyszéki (Hargita) történelmi bevándorlását és akulturalizálódását (természetes asszimilálódás) tárgyalja. Az érdeklődők a hivatkozott tanulmányban hasonló forrásokra és dolgozatokra mutató további könyvészeti tanulmányokat találhatnak. A dolgozat címe: A többség kisebbsége, és hat (feltételezésem szerint erdélyi) magyar szerző egyéni kutatásait és esettanulmányait tartalmazza. A magyar nyelvű, primer forrásokon (az 1614-es katonai összeírás, egyházi/birtokosi összeírások, 1850-es népszámlálás) alapuló könyv nagy erénye a román nyelvű összefoglalók, így átfogó képet kaphatunk a kérdésről. Román nyelvű ÖSSZEFOGLALÓ: Tobbkis-Rezumate-Migraţie români – Secuime RO. A kép pedig (még ha hiányosan is) nagy vonalakban így néz ki: Egy – látszólag 1301-es keltezésű – dokumentum, amelynek alapján egyes román tudósok arra a következtetésre jutottak, hogy ez bizonyítja a dákoromán kontinuitást ebben a térségben, és mely szerint a XV. században nagyjából 50 százalék volt a román lakosság aránya Udvarhelyszéken, valójában egy XIX. századi hamisítvány, amelyet a Román Akadémia is ekként tart nyilván. Szerző: Hermann Gusztáv Mihály; Magyar nyelvű szöveg: „Villa nostra olachalis” (Egy hamis oklevél utóéletéről). HÁROMSZÉK térségben 1614-ben a becslések szerint nagyjából 3,5 százalékos volt a román lakosság aránya, 1699-ig pedig jelentős mértékben, egészen 10 százalékig növekedett. A románok többsége a szék peremén, a nagy nemesi birtokok közelében élt. A lakosok neve nagy lakosságmozgást jelez, amelyet esetleg a nemesi birtokokra történt masszív betelepítések magyarázhatnak. Az etnolingvisztikai akulturalizáció (nem kikényszerített asszimilálódás) állítólag spontánul zajlott le. Szerző: Pál Judit; Magyar nyelvű szöveg: A románok háromszéki betelepülésének néhány kérdése (1614– 1850). CSÍK, GYERGYÓ, KÁSZON székekben 1614-ben a hadsereg számára összeírt 4555 férfiból 165 tekinthető románnak, akik viszonylag rövid ideje telepedtek le a térségben, és Moldvából származtak. A Csíkba emigrálásnak egy részről a XVII. század végi török–lengyel háborúkhoz lehet köze, a székely nemesek pedig igyekeztek munkaerőt találni birtokaik számára. Hasonlóképpen a bécsi udvar is azt remélte, hogy több jövedelemhez juthat a birodalomnak ebben a részében. A románok száma a XVIII. században nőtt meg jelentősen, az 1850-es Habsburg-népszámlálásra már több mint 12 000 fő tartozott ebbe a közösségbe. Szerző: Szőcs János; Magyar nyelvű szöveg: A románok megtelepedése, román falvak kialakulása Csík-, Gyergyó-, Kászonszékben (1614–1850). Udvarhelyszéken a XVI. században kevés román élt, zömmel juhászok, jobbágyok és zsellérek, számuk viszont idővel megnőtt. A román bevándorlási folyamat ettől az évszázadtól egészen a XIX. századig nyomon követhető, és az ebben érintettek Moldvából, Munténiából és Fogarasföldről származtak. A nemesi birtokokra nagyobb román csoportok is letelepedtek, amelyek földet kaptak haszonbérbe, a nemes pedig egyes esetekben még templomot is épített nekik. A XIX. századig a románoknak a többségében magyar társadalomhoz történő akulturalizálódásáról beszélhetünk, az osztrák–magyar dualizmus korában viszont (erőszakos) asszimilálási lépésekre is sor került, például az oktatási rendszeren keresztül. Szerzők: Hermann Gusztáv Mihály, Kovács Piroska. Magyar nyelvű szöveg: Udvarhelyszéki románok: a betelepedéstől a beolvadásig. Esettanulmányok: Homoródalmás, Lövéte, Máréfalva. Záró megjegyzések Egyértelmű, hogy további részletekért FELTÉTLENÜL érdemes elolvasni a román nyelvű összefoglalókat (tobbkis-rezumate-RO) (a cikk a román nyelvű olvasóknak szól – E-RS). Nyilvánvaló, hogy a teljes szövegek elolvasása új és váratlan „járulékos” felfedezésekkel járhatna az olvasó számára, mint például a görögkatolikus papok térségbeli tevékenysége, a cirill betűs írásról a latin betűsre történő áttérés, vagy az, hogy a két világháború közötti időszakban, a román hatóságok erőfeszítései és az általuk kínált kiváltságok ellenére, egyes akulturalizálódott román családok leszármazottjai elutasították a „visszarománosodást”. A szövegek, beleértve a Lövéte, Homoródalmás, Máréfalva térségében (valamennyi Udvarhelyszékhez, a jelenlegi Hargita megyéhez tartozik) élt hajdani román családokra vonatkozó esettanulmányokat is, lenyűgöző kísérletet jelentenek hajdani, számunkra gyakorlatilag ismeretlen, a helyi lakosság és egy más nyelvi és kulturális eredetű bevándorló, később végül szintén helyi lakossággá váló népesség közötti „entokulturális habitátumok”, bizonyos – lényegében véve nem versengő – együttélési tények és normalitások rekonstruálására. Ezek a szövegek újabb összehasonlító, tükröző kutatásokra „bujtogatnak” a moldvai csángók hasonló helyzetéről – a letelepedéstől/bevándorlástól (pl. a XVIII. században) egészen az akulturalizálódásukig, illetve a jászvásári római katolikus püspökség korlátozó, magyarellenes nyelvi politikáján keresztüli (erőszakos) asszimilálásukig. Mindezekből néhány gyakorlati tanács következik arról, hogy miként és miért kell beszélnünk a románok Székelyföldre vándorlásáról: w Azért kell tájékoztatnunk a közvéleményt arról, hogy ez a migrációs jelenség létezett és még mindig létezik, történelmi léptékű – és ugyanakkor normális Erdélyben és Európának ebben a részében. Azért kell erről beszélnünk, hogy magunk mögött hagyhassuk a történelmi tényekkel nem indokolható dogmatikus és konfrontatív, politikai uszítók által kihasználható álláspontokat (ld. a „lerombolt vargyasi templom” esetét). Azért kell erről beszélnünk, hogy végül ráébredjünk egy fontos banalitásra, nevezetesen arra, hogy a két csoport (és nem csak ezek) egymás rokonai – szó szerint! Azokban a térségekben, ahol érintkezésbe kerülnek a románokkal, a székelyek „genetikailag” közelebb állnak a románokhoz, mint azokhoz az esetleg türk ősökhöz, akiktől származtatják magukat. Hasonlóképpen a székelyföldi románok „genetikailag” sokkal közelebb állnak a székelyekhez, mint az esetleges dák vagy római ősökhöz. És ha már – közvetlenebbül vagy közvetettebb módon – rokonok/neamuri vagyunk, akkor az erdélyi ügyeinket is úgy vitassuk meg és kezeljük, mint egy nagy erdélyi, etnikumközi és felekezetközi családban. Mindenki a maga módján, a saját nyelvén és temperamentumával. És a „másik” iránti feltétlen szeretettel és tisztelettel, amelyet valójában magunkban hordozunk. Mit szóltok hozzá? neuerweg.ro; eurocom; Háromszék (Sepsiszentgyörgy) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
